Rajnai Rotter Csaba: Hattyúdal

Még sötét volt, mikor felébredt. Fájó derekát ropogtatva kereste az este előkészített ruhákat. A kis házban halk neszezések tudatták, hogy nincs egyedül. Az asszony álmában aprókat horkantott. Pár percig hallgatta a ház zajait, majd felállva nagyot nyújtózkodott. Indulnom kell, ha még sötéttel akarok kiérni a nádba – gondolta. Akkurátusan megkereste az alsóneműt és a honvédségtől származó meleg ruhát. Csendben, tapogatva lépett ki a konyhába. Gyorsan készített egy kávét, és kóstolgatás nélkül magába öntötte. Ez legalább kitisztítja a gondolataimat – bólintott rá.

 Már évtizedek óta ugyanarra a helyre járt horgászni. Maga alakította ki a nádszélbe kanyaruló öblöcskét. Gondosan ápolta a helyet, hiszen a halaknak kell a gondoskodás. A kemény, márgás fenékrészen, hosszas munkával sikerült egy kis gödröt kitaposni. Minden tavasszal újra meg újra rendbe kellett tenni a helyet, a téli jégzajlást követően. Megszámlálhatatlan hajnalon-éjszakán élvezte itt a testet-lelket andalító susogást. A nádvilág lakói az évtizedek alatt befogadták. Nem rettent meg tőle a lármás vadkacsa-család, nem menekült érkeztekor a nádirigó, még a kikötőkarón tollászkodó kárókatona sem billentette meg a szárnyát, mikor vidraként siklott csónakján melléje. Neki csak a halak voltak az ellenfelei.

Ellenfelek? – mélázott. Barátok, nemes partnerek e magányos versenyben. Nem vágyta halálukat igazán. Számtalan alkalommal helyezte vissza a vízbe a szeleburdi figyelmetlenségük miatt horogra került ifjú nemzedékek tagjait. Szeretettel simogatta meg ilyenkor pikkelyes testüket, és pár óvó szóval bocsátotta útra valamennyit. Mindig – mióta csak bűvkörébe vonta a nagy víz – egy igazi, óriás halról álmodozott. Nem a húsáért kívánta, vagy hogy pénzzé tegye, a küzdelem mámora volt az, ami újra visszahozta ide, a tetthelyre.
Lábujjhegyen osont ki a házból. Mint a tolvajok, úgy settenkedem – mosolygott. A fészerben újra átnézte a halaknak szánt csalit. Két napja sikerült szedni egy tucat nadályt a nád melletti iszapos partszélen. Ha nem megy a ponty – gondolta – megpróbálom a harcsát. A kerékpár nyikorogva tiltakozott a rámálházott súly alatt. Még szerencse, hogy a partig lejtős az út, így nem kell erőlködnöm a bicikli hajtásával – morfondírozott.
A partmenti kis horgászkalyibához még pirkadat előtt érkezett. Gyorsan bepakolta az etetőanyagot, a csalit, a horgászbotokat a csónakba, és már siklott is a tükörsima vízen. Az evező barátságosan simult a kezébe. Markolata csillogó fényesre kopott az évtizedek alatt. A nádfal szélére érve hosszan nézte a sejtelmesen villódzó nagy tavat. Megpróbálom a harcsát – döntötte el magában.
A horgászok körében már két hete ugyanaz a téma járta. A nagy harcsa. Többen is látták, mikor a kotrás vonalában forgott a víz felszínén. Az öreg Máté bácsi meg is esküdött, hogy pontyozás közben látta a nagy halat a nádszélben rabolni. Mindenki ámulva hallgatta az öreg – nagy átéléssel előadott – történetét. Horogra keríteni azonban nem próbálta senki sem. A Balatonnak ezen a részén a pontyozás volt az igazi horgászat.
Az elmúlt héten aztán Ő is találkozott a harcsával. Az etetett helye melletti kákafolt szélén hengerkőzött önfeledten az álmok hala. Ekkor döntött úgy, hogy lesz, ami lesz, megpróbál megbirkózni vele. Az asszony szepegve óvta a kalandtól: “Még a vízbe ránt ez az óriás, és ott veszel!…” – riadozott. Ő azonban konokul hallgatott ilyenkor, és még inkább kívánta a küzdelmet.
Lassan evezve érkezett a kotrás széléhez. Itt jó lesz – gondolta – és erőteljes mozdulattal az iszapos fenékrészbe döfte a két hosszú karót. Komótosan összerakta a régi vívótőrből készült horgászbotot. Egy kissé reszkető kézzel fűzte a piócákat a horogra, majd lendületesen a kikotort fenékrész közepére hajította a készséget. Az orsót nyitva hagyva támasztotta le a botot a csónak oldalához. A cigarettát automatikus mozdulattal gyújtotta meg.
Na, most már csak várni kell – mormogott magában. Szeme végigsiklott a derengéstől vöröses árnyalatú vízen. Messziről a Badacsony, a Szigliget és a SzentGyörgy-hegy tömbjei figyelték az ébredező tavat. Tekintete elrévedve pihent meg a pirkadat színezte tájon. Szerencsés vagyok – gondolta -, minden nap gyönyörködhetem ebben a csodában. A városi panelházakból nézve nem így kel fel a nap.
Zizegve indult el a zsinór az orsóról. Szemét hunyorítva bűvölte a mind gyorsabban futó hurkás damilt. El sem akarta hinni, hogy valóban egy hal viszi a nejlon szál végén lévő piócacsokrot. A szája szélét égető érzés térítette magához. Undorodva köpte ki a tövig égett cigarettacsikket. Keze szinte önállósodva markolta meg a kemény tőrbot sima, tölgyfa nyelét. Még pár másodpercet várt, majd az orsót lezárva röviden, keményen vágott be. Az ellenállásból érezte, hogy itt van az álmok nagy hala. Reumás vállában apró nyilallások tudatták, hogy kemény, fárasztó küzdelemre van kilátása. A hal kezdetben vadul kirohant a Zala-torok irányába, majd lustán – a horogról tudomást sem véve – lefeküdt a vízfenékre.
Most mi a teendő? – futott át a gondolat fejében. Hogyan mozdítsam meg? Reszkető kezével oldotta el a csónakot, majd az orsót forgatva siklott a hal fölé. Mindkét kézzel markolva a botot erőteljesen emelni próbálta azt. A vad rántás kis híján kirepítette a csónakból. Előrebukva bordáit az ülésdeszkához verte. Az éles, szúró fájdalomtól görcsbe rándult az egész bensője. Inas karján kötélcsomókként dagadtak ki az izmok, amint kétségbeesetten markolta a horgászbot nyelét. A ladik először lassan, majd mindinkább gyorsulva vette át a menekülő hal kemény tempóját. Aprókat lélegezve, óvatosan térdelt fel, majd lábait kitámasztva lehuppant az ülésre. Már nem kellett erősen kapaszkodnia a horgászbotba, a lendület által hajtott csónak engedelmesen követte a hal útját.
Kezdetben a vonyarci Szent-Mihály kápolna felé haladtak, aztán a diási partok előtt hirtelen irányt változtatott a harcsa. Nem érte váratlanul a csel, mivel már számított rá. Ügyesen kitartotta a csónak mellé a botot, így a zsinór nem akadt el az érdes, vándorkagylóktól ellepett palánkon. Most a Zala-torkolat felé tartott a menet. Észre sem vette, mikor kelt fel a nap. Csak azt érezte, hogy tarkóját melegíti, és patakokban folyik rajta a verejték. Félúton Keszthely és Fenékpuszta között észlelte, hogy a nagy hal kezd kimerülni. A húzás lassan gyengült, és apró rángatózásokká szelídült. Csak sikerüljön felemelni – fohászkodott. Érezte, hogy az ő ereje is a vége felé közeledik.
Riadtan konstatálta a zsinór meglazulását és az eddigi kemény húzás megszűnését. A nehéz fa-ladik még tovább siklott a lendület erejétől hajtva. Elment! – neszelt fel a monoton utazás kábulatából. Elkeseredetten kezdte felcsévélni a 15-20 méternyi zsinórt. Már majdnem az egészet feltekerte, mikor megérezte az erős zsineg végére nehezedő súlyt.
Lefeküdt a ravasz! – ujjongott. Nem szabad hagyni, mert ismét erőre kap – villant eszébe gyermekkori tanítómesterének, az öreg Mártonnak az oktatása. Utolsó erejét összeszedve lassan emelte a mázsányinak tűnő súlyt. Mikor a habokból kibukkant a hatalmas harcsafej, szinte megrettent. Az izgalomtól és fáradtságtól reszkető kézzel nyúlt a vágóhorogért.
Kitartás, mindjárt vége – biztatta magát, majd végső nekirugaszkodással a hal szájába akasztva a szerszámot, berántotta fejét a ladikba. A harcsa hatalmas farka a lendülettől csúszott be utána. Szinte az egész csónakot kitöltötte a nagy hal.
A kimerültségtől reszketve, erőtlenül gubbasztott a csónak farában. Nézte álmai halát, és nem érzett semmi büszkeséget. Szívébe belemart valami megfoghatatlan fájdalom.
Te is öreg vagy, akárcsak én – szólította meg a hatalmas állatot. Biztos, hogy a párod már riadtan keres, akárcsak az enyém. Eredj, keresd meg, ne kelljen szenvednie öreg napjaira! – mondta még, és a horgot kiakasztva, erőlködve átemelte a nehéz harcsafejet a csónak palánkján. A hosszú, síkos test hang nélkül siklott utána.
– Isten óvjon! – mormolta még – és remegő testtel végigdőlt a csónak alján…

Az alvó öregember mellett tüsténkedő ápolónő fejét csóválva jegyezte meg: “Valami nagyon rosszat álmodhat szegény, csak forgolódik és csupa verejték a teste…” A szemétbe dobta az imént használt injekciós tűt, és a szív működését ellenőrző monitorra tekintett. Rémülten észlelte, hogy az, kezdetben szaporán, majd szaggatottan villogott, végül a folyamatos vörös fényt idegtépő sivítás kísérte. Rohant az orvosért, és fél perc múlva már ketten küzdöttek a távozó élet visszatartásán. Néhány perccel később az orvos levert, csendes hangon csak ennyit suttogott: EXITUS!

/*Hungarianwobblers: ha az olvasó novellát kér, novellát kap. Ráadásul ott a Balaton, a jó magyar tenger, ami hétvégétől újra megtelik pergetőkkel…

4 hozzászólás

  1. Elválik az aranyló búzaszem az értéktelen ocsútól! Bármennyiszer is olvasom, lenyűgöz a zsenialitás, s a történetből nem hianyzik semmi. Feledhetetlen mű!
    Köszönöm hogy olvashattam újra!
    Csaba

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s