Kühl Mátyás: Egy kezdő horgász elmélkedése

Amikor még csak 5-6 éves gyerek voltam apám többször elvitt magával a tópartra. Eleinte furcsán szemléltem az ott történő eseményeket. Nem értettem, hogy miért kell hajnalok hajnalán felkelni, csöndben, szinte lábujjhegyen elhagyni a lakást, álmosan autózni a tó felé, hogy ott is mindössze minimális kommunikációval töltsük a napot.

Apám összesen két féle csalit használt. Csak paprikás kenyér és giliszta alkotta a csalógatóanyagok arzenálját. Még etetni sem etetett. Miután mindkét merev és nehéz fenekezőbot bevetésre került megkönnyebbülten hátradőlt, rágyújtott egy cigarettára és sóhajtott egy nagyot.

Sokáig nem értettem, hogy mi örömét leli ebben. A fogások sem záporoztak. Ha öt-hat hal partra került egy nap az már eredményes horgászatnak minősült. És ezek sem a kapitális pontyok és amurok közül kerültek ki, hanem jobbára kárászok és néhanapján egy-egy keszeg akadt.

Azonban nekem sem kellett tétlenül ülnöm. Kaptam egy kb 1.3 méter hosszú üvegszálas botot, amire nagyon apró gömb alakú úszót szerelt pici horoggal, és a már említett csalikat a horogra tűzve próbálkoztam pár méterre a parttól. Többnyire törpeharcsákat sikerült horogvégre csalni, de nekem ez is hatalmas sikernek számított. Nem értettem, hogy miért irtózik mindenki tőlük, számomra érdekes és szép élőlények voltak, amiket sikerült becsapni és szerény zsákmányom részét képezhették. A botot a mai napig őrzöm és időnként kézbe véve visszajönnek a régmúlt emlékei. Egyszer-kétszer újra ki is próbáltam. Sajnos pár méternél messzebb tényleg nem lehet vele horgászni, egy spiccbotból is sokkal többet ki lehet hozni, de ettől eltekintve már csak a számomra létező eszmei értéke miatt is tisztes helyet foglal el a felszereléseim között.

A tó ahova jártunk egy régi tőzegbánya volt. Szó szerint egy kész dzsungel vette körül. Egy keskeny ösvényen kellett legalább 10 percet sétálni felpakolva a felszerelésekkel, hogy kiérjünk a vízhez. A tó kiterjedése elég nagy volt, meghorgászható hely mégis csak három akadt. Viszont soha nem éreztem magam annyira közel a természethez mint ott. A sűrű növényzet mindent eltakart a szemünk elől. Igaz, hogy kilóméterekre volt a legközelebbi műút, településről nem is beszélve, de a vegetáció miatti elszigeteltség mindig magával ragadott. Ott lehetett csak igazán elfelejteni a nyüzsgő városi életet, a folyamatos rohanást és stresszt. A növényzeten kívül a fauna is számos módon képviseltette magát. Számtalan madarat lehetett látni ringatózva a víz felszínén, vagy egymásnak válaszolgatva a sűrű sásban és a fákon. Nem telt el nap, hogy ne láttunk volna teknősöket, siklókat, egereket, rókákat. A mai napig erre az érzésre vágyom amikor túrázásaim során vagy egy-egy horgászat alkalmával kiválasztom a leendő úticélt.

Érdekes módon apámnak szerintem nem a természet közelsége, és folytonos változása volt a fő vonzerő. Ő egészen egyszerűen a csendre vágyott, a háborítatlanságra, hogy egy kicsit elvonulhasson a mindennapi teendők nyomasztó sokasága elől, és egy pár órát nyugodtan, békésen, zavartalanul elmélkedhessen. Rendszerint mi sem sokat beszéltünk. Ő magába fordulva, gondolkozva nézte a kapásjelző karikákat, én meg alig bírtam az úszóra terelni a figyelmem annyi minden vett körül minket. Ezektől az emlékektől eredeztetem a természet iránti fogékonyságomat, és az örökös keresést, megismerni vágyást, hogy ilyen és ehhez hasonló helyeken kerüljek kapcsolatba a minket körülvevő világgal.

Sokszor hallani, hogy a fiatalokat a természet szeretetére és értékelésére kell tanítani. Apám nem szándékosan, de pontosan ezt tette velem is. Ha ezekre a horgászatokra nem visz magával egyáltalán nem biztos, hogy ilyen mértékben fogom tudni értékelni ezt a világot. Sok barátom, akik nem éltek át hasonló élményeket gyermekkorukban, valóban nehezen tudják értékelni ezt a fajta „megszállottságot”. A kérdés, hogy ilyen téren ők vajon mit fognak tudni átadni az ő gyermekeiknek. A horgászat csupán egy apró része a természettel való azonosulásnak. A sporthorgász nem okoz különösebb károsodást a természetnek, nem szakít ki egy darabot belőle, és nem befolyásolja annak törvényszerű működését és megújulását. Jómagam nem is szeretem a halat. Sosem szerettem, és mióta felnőtt fejjel, komoly érvek mentén állok környezetünk megóvásának problémája és kihívásai előtt, még inkább vallom, hogy a halaknak a vízben van a helyük. Ott ahol születtek, és ott ahol majd elpusztulnak.

Egy dolog azonban biztos. Ezeket az értékeket amiket kaptam, és amiket magamnak szereztem biztos, hogy hatványozottan fogom visszaadni az én gyermekeimnek is, hogy ők is felelősségteljes, a szépséget és az életet értékelni tudó, másoknak példát mutató, és nem utolsó sorban boldog emberek lehessenek, akik örömmel merülnek el szűk hazánk természeti csodáiban.

 

/* Hungarianwobblers: mennyivel más így olvasni a C&R-ról, mint egy tilalmas időben fogott #balin visszaeresztését ábrázoló, facebook-on megosztott Instagram poszt alá írt kommentekben…

5 hozzászólás

  1. A természetet szerető, azért aggódó ember sóhajtása ez a blog bejegyzés. Szívesen olvasom ezeket az eszmefuttatásokat, mert valahol én is így érzek és így óvom a még meglévő természeti csodákat. A szívem szorult össze amikor a tiszai cián szennyezés videóit néztem, és sűrűn záporoztak a könnyeim, amikor azokat a gyönyörű halakat láttam vergődni és küzdeni az életükért. Nagyon remélem, hogy sok ilyen horgász és természet szerető ember él kis hazánkban és évről évre egyre többen leszünk. Gratulálok a szerzőnek!

  2. Nagyon szeretem azokat az írásokat, amelyek nem csupán a hal megfogását, hanem egy kicsit a környezetet, az embert, s a kapcsolatot is bemutatja ami összeköti őket. Így kerek. Így egész a történet.
    Gratulálok a szerzőnek!

  3. Van aki csak a kezdő lökést, az ötletet kapja az első pecáktól, s vannak sokan, akiket egy életre meghatároz. Így is jó, meg úgy is. Szép dolgozat, szívesen olvasnék tőled mást is, mai sztorit.

  4. Köszönöm hogy megosztottad velünk a gondolataid. Jó látni tényleg hogy vannak olyan emberek akik nem csak a halat látják a horgászatban, hanem a környezetet is értékelik. Ahány horgász annyi történet arra, hogyan is ismerkedtünk meg a horgászattal. Különleges egy pillanat, ami ha elvarázsol és magával ragad egy egész életen át velünk marad. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s