Lenthy László: A magányos vadász

Abban az évben vastag hótakaróval és viharos széllel köszöntött be a március. A férfi ennek nagyon nem örült, már hetek óta várta a hosszú hétvégét, amikor végre kiszakadhat a városi létből, amibe az élet kényszerítette, és útnak indulhat a folyón. A váratlan időjárás csak munkát és bosszúságot hozott, a rég áhított kalandok helyett. Sorsába beletörődve várta az olvadást és a következő lehetőséget, amikor végre vízre szállhat. De úgy volt most is, mint mindig, felesleges volt aggódni. A tavaszi napsütés hamar megtörte a tél utolsó próbálkozását, három nap múlva nyoma sem maradt a hónak, s hidegnek. Ez újra bizakodóvá tette, már csak a munka béklyóját kellett leráznia magáról, hogy hosszú idő után újra vízen lehessen. Egész testében érezte az izgatott várakozást, ami mindig hatalmába kerítette, ha indulni készült. Aztán eljött végre az ő ideje is.

Azon a napon még a szokottnál is korábban ébredt, hosszú hetek felgyülemlett feszültsége hajtotta az új élmények felé. Sietve, de kapkodás nélkül, rutinos mozdulatokkal készítette össze a szükséges felszerelést. Egész napos út állt előtte, így a fegyvereken kívül, elemózsia is a csomagba került. Olyan ételeket pakolt a tarisznyába, ami évszázadok óta a szabadban tevékenykedő ember legfontosabb tápláléka. Füstölt szalonna, hagyma és friss kenyér. Egyszerű, tápláló és akár nyersen, akár sütve fogyasztható. A szalonnát az apjától tanult recept alapján saját maga pácolta minden évben, a füstölést szintén régi hagyomány alapján végezte egyik barátja. Ez a gondosság érződött minden falatban, ami mindig jó érzéssel töltötte el, ha enni kezdett. Kell az energia, hiszen a terv szerint tíz kilométert kell felfelé eveznie a folyón, mielőtt megkezdődhet a vadászat.

A reflektor fénycsóvát hasított a kora tavaszi éjszakába, de ő talán nem is látta az ezerszer bejárt utat, szinte észre sem vette, ahogy átvágott a dombokon, át a síkságon, és megérkezett a folyó mellé. Kiszállt a feketébe burkolózott víz partján, némán nézte a vizet, érezte, ahogy elönti egy furcsa, izgalommal teli nyugalom. Ezt az érzést sehol máshol nem sikerült még átélnie, pedig járt sok helyen a világban. Volt már hatalmas hegyek közt, járt a tengernél, sok országban, és hazájának sok vidékén, de ez az érzés csak itt kerítette hatalmába. Sokat gondolkodott már, hogy miért csak itt, de választ nem talált soha. Talán nincs is válasz, talán nem is kell válasz.

Ott állt a parton, puha homokba süppedt a lába, nézte a vizet, hallgatta az éjszaka hangjait. Messze bent a sodorvonalban hangosan loccsant a víz. Valahol a közelben megszólalt egy bagoly, álmos hangját visszhangozták a túlpart fái. A másik irányból halk neszezés a tavalyi avarban. Az énekesmadarak még hallgattak. A folyó csak rohant, mindig ugyanarra, mindig ugyanúgy, az erdő és a benne lakók is mindig ugyanazok voltak, és mégis mindig más volt minden. Ezerszer látta, de soha meg nem unta nézni. Lassan átvette a hely rezgéseit, a város zsibongása eltűnt belőle.

Már hajnalodott, amikor vízre tette a hajót, bepakolta a felszerelést, beült, és ellökte magát a parttól. A sodrás belekapaszkodott a műanyag testbe, ő húzta a lapátot, feszültek az izmok, mozdulatai mégis könnyedek voltak. Mindig csodálattal töltötte el ennek a furcsa járműnek a hatékonysága. Korábban elképzelhetetlennek tartotta az evezést egy ilyen rohanó vízben, de ebben a kajakban magától értetődő lett az egész. Lassan haladt, nézte a hajó mellett elfutó vizet, a parton magasodó fákat, próbált egyenletes tempót diktálni, tudta jól, ha kizökken a ritmusból, a sodrás kíméletlenül lefékezi a hajót. Talán egy kilométer után a sodorvonal a bal part mellett húzódott, ezért át kellett eveznie a másik oldalra, ami már a szomszédos ország területe volt, ám ez a férfit egyáltalán nem érdekelte, csak haladt előre konokul. Mire elérte az első kövezést, érezte, ma nem tudja teljesíteni az előzetesen eltervezett távot. Behúzott a kő mögötti csendes vízre és pihent egy kicsit. Új terv kellett. Nem szokta feladni, de arra gondolt, ez az idei év első túrája, van még idő, formába lendülni. Hiába, a városi élet puhánnyá teszi az embert. Tudta, hogy mintegy hat kilométernyire van magyar területen egy rövid kövezés, szép kis homokpaddal, ha odáig eljut, akkor is teljesnek érezheti a napot, és jók a vadászat esélyei is. Ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben megpihent. Az új terv új erőt is adott, így a hátralévő távot egy szuszra teljesítette.

Mire a kiszemelt helyre ért, csodálatos reggel lett, a fák ágai fürödtek a reggeli fényben, a folyó homokja szikrázott a napsütésben. Milyen giccses, mégis gyönyörű – gondolta. A levegő még hűvös, a víz jéghideg, de a nap ereje már érződik. A férfi nyújtózott egyet, elővette a tarisznyát, kedvenc bicskáját, és reggelizni kezdett. Jól esett minden falat, jobban, mint otthon a kis lakásban bármilyen finom étel, amit a felesége készített. Evés közben a bicskát forgatta a kezében, szeretettel nézett az egyszerű tárgyra, amelyhez annyi szép emlék fűződik. Nem míves darab, csak egy szimpla zsebkés, jellegzetes formájú kovácsolt pengével, fekete csont nyéllel. Találni hasonlót a hagyományos magyar bicskák között is, de ez francia gyártmány. Eredetileg édesapja kapta ajándékba a bátyjától, aki Franciaországban élt, aztán őrá szállt az apai örökség. De jó volna, ha ez a bicska mesélni tudna – ábrándozott. Tizenkét éve már, hogy csak ő használja.

Hirtelen eltűnt a folyó…

  • Apa, milyen bicska ez? – kérdezte a kisfiú.
  • Egy Laguiole, Laci bátya küldte – érkezett a válasz.
  • Tudod, ez egy igazi mindenes zsebkés. Egyszerű 440-es kovácsolt acél, rugalmas anyag, ami könnyen fenhető, bár nem tartja túl jól az élét – hangzott az okítás.
  • Nagyon szép. Az enyém lehet? – nézett kérdőn apjára.
  • Annak is eljön az ideje.

A fiú ül a patak partján és egy fűzfaágat farigcsál. Kezében a kedvenc fekete nyelű bicskája. Próbál különböző mintákat faragni az ágra úgy, hogy néhány helyen lefejti a friss háncsot, ami alól a hófehér ág bukkan elő. Szeret ezzel bíbelődni, sorra készülnek a mintás ágak.

A szalonna elfogyott, a maradék kenyér visszakerült a tarisznyába. Most már ideje indulni, elvégre nem álmodozni jöttem – gondolta. Beült a hajóba, élesítette a fegyverzetet, előkerültek a műcsalik is. Jól bevált régi darabok és néhány új is, amiket a tél folyamán szerzett be. Ezek a „kishalak” laikus számára szinte egyformák, ám ő minden darabban látja azt az apró különbséget, ami mássá teszi. Mindegyik egy kis műremek, különösen a kézzel készült csalikat szereti, igazi kincs egy-egy ilyen, mester által készített fahal.

Az első dobások még nem sikerültek tökéletesre, talán az izgalom teszi, ami magával ragadta, ahogy horgászni kezdett. De ez most nem zavarta. Átadta magát az élménynek, hiszen erre várt már rég, kár lenne kapkodni és mérgelődni.

A folyó itt magas part alatt rohan, víz fölé hajló fákkal, a partból kilógó gyökerek szövevényével. A beszakadt fák között burványlik a víz, itt-ott tükrös a felszín, jelezve, hogy lassabb a sodrás. Ezeket a helyeket kell megdobni, a lassuló víz remek pihenő és leshely a halaknak. A hajó halad, egyik dobás a másik után, minden érzékszervével a csalira koncentrál. Közben változik a meder, egy köves part mellett suhan a kajak. Minden kiszögellés mögé próbál bedobni, cserélgeti a csalikat, de itt sincs érdeklődő. A köves partot lassan laposabb rész váltja, majd előbukkan egy újabb homokpad. Itt a törést próbálja meghorgászni, eredmény nélkül. Egyik kanyart a másikba fűzi a folyó, ő csak dobál, a vizet lesi, van-e mozgás, vagy egy apró jel, ami elárulná a zsákmány jelenlétét. Hallgat a felszín.

A férfi figyelme lankadni kezd, azon kapja magát, hogy a dobások helyett az eget kémleli, szemével a magasban köröző héjapárt követi. A nap már magasan jár, a kikötő is egyre közelebb. Talán elég is mára – gondolja. Felveszi az evezőt, aztán mégsem evez. Elmerül a tájban, szinte a folyó része lesz, akár egy sodródó farönk.

A kikötőt egy apró patak befolyója jelzi, ha nem tudná, hogy ott van, talán észre sem venné, ahhoz mégis elég, hogy megtörjön a part egyenes futása. Egy utolsó dobást megér, és már repül is a fahal. A csali vizet ér, majd egy pöccintésre a vízbe fúrja magát. Egy tekerés az orsón. Villámcsapásként éri a kapás, soha meg nem unható érzés. A hal megindul, majd néhány kör után engedelmesen simul a hajó mellé. Hiába, hideg még a víz. Nincs nagy csata, nincs győzelmi mámor, csak egyszerű őszinte öröm, és néhány fotó az év első balinjáról. Nem dob többet, érzi, a hal ilyenkor, és egy ilyen helyen magányosan jár. Nem kell most ennél több.

A hajó szelte a vizet, a férfi ütemesen húzta a lapátot, hogy felérjen oda, ahonnan reggel elindult. Újra a fákat és az elsuhanó vizet bámulta, akárcsak hajnalban, mintha egész nap csak ennyi történt volna. Csak benne változott meg valami. Talán megmondani sem tudta volna, mi az, bár minden porcikájában érezte.

Írta: Lenthy László

 

/* Hungarianwobblers: Először azt gondoltam, hogy azért tudok azonosulni a fenti novellával, mert én is kajakozok. Utána elolvastam még egyszer és rájöttem tévedek. azt az érzést, amit a fenti sorok – szerintem mesterien – írnak le, sokan ismerik közülünk, természetbe vágyó horgászok(vadászok) közül…. Úgy gondolom ezek a gondolatok jó alaphangot adnak a 2017-es szezonnak. B.Ú.É.K.

 

16 hozzászólás

  1. Csak egy szóval tudnám jellemezni az írást!

    Zseniális!

    Az ilyen írások miatt lettem én is blogger! Ezek inspiráltak!

    Jobban nem is kezdődhetett volna az Újévem!

  2. Tartom az előző írásnál leírt véleményemet, miszerint egy írást több tényező is “eladhat”! Jelen esetben a szöveg ez a tényező. Képek nélkül is hiba nélküli az írás. Novelláskötetbe illő.
    Gratulálok!
    Remélem van még hasonló Lenthy Úr tarsolyában. Szívesen olvasnám bárhol!

  3. Remek stílusú dolgozat, gratulálok hozzá! Nem tudom, mennyi munka van benne, ha elsőre ez jön ki a billentyűkből, az ritka adomány (két embert ismerek a blogtérben, aki így tud, folyamatosan “stílusban” maradni: Szári Zsolt és Sancho), ha sok reszelgetés végeredményét látjuk, az is derék. Ha blogposztként tekintem, nekem úgy is eladható, bár e mellé elkél néhány könnyedebb is… 🙂

  4. Nagyon feszes, könnyen élvezhető és vele azonosulható írás, novella. Gratulálok a szerzőnek, mert ritkán olvasható ilyen novella, amiben nem történik semmi sem, de végül minden megtörténik, amit az ember kíván. Szeretnék még több írást is olvasni tőle.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s