Twistert reggelire – az utolsó “régi iromány”

“Novemberben már nem kell korán kelnie annak, aki csukát szeretne fogni. Általában! A lehűlő ártéri vizekben a takarmányhalak többsége nem éli meg a tél beköszöntét, addigra minden bizonnyal egy éhes csuka gyomrában végezi. A kevesebb táplálék egész nap vadászatra készteti a csukákat, így délben ugyanúgy számíthatunk kapásra, mint a máskor sokkal eredményesebb reggeli, vagy esti órákban. Kivételes napok természetesen ilyenkor is előfordulhatnak, és ezeket korántsem minden esetben a természet vagy az időjárás szeszélyességének köszönhetjük.

Tavaly a sok csukát adó ártéri vizeknek annyira elterjedt a híre, hogy novemberben hétköznap se volt lehetőségünk egy-egy jóleső magányos pergetésre. Hétvégén pedig a legkisebb kubikok partján is tucatnyian pergettek egyszerre. Szegény csukáknak esélyük sem volt elbújni a temérdek, kereszebe-kasul húzott, ádáz műcsali elől. Sajnos ez érezhető volt a fogásokon is. A csukaállomány egyre gyorsabban fogyott, a kevés visszaengedett és a még kevesebb horgot elkerülő példány egyre óvatosabbá vált. Számomra nem a finoman kapó csukák, inkább a horgászok tömeges jelenléte volt zavaró. Úgy gondoltam, hogy nyugalmas pergetésre, csak hétköznap hajnalban lehet esélyem, amikor egyetlen horgász sincs még a vizek partján. Talán az ennyire túlhorgászott vizekben az egyre óvatosabban kapó csukákat nagyobb eséllyel lehet becsapni a hajnali, kora reggeli órákban.

Pirkadat előtt keltem fel, hogy a vélt legjobb időszakban érkezzek meg a kiszemelt helyre. Kicsit még így is elkéstem, de ezt akkor még nem tudhattam. A töltésen célom felé haladva az őszi napfelkeltében gyönyörködhettem, amit csak tetézett, persze nem látványban, a kubikra vezető földút megpillantása. A sok eső ugyanis annyira járhatatlanná tette, hogy aki nem akart gyalogolni, annak a bejutáshoz komolyabb terepjáróval kellett rendelkeznie. Az előjelek eddig elég biztatóak voltak.

Gyalog, nagyon hosszú sárdagasztás után, leizzadva tettem le az immár második „bevetésén” nálam lévő pergetőtáskámat. Apropó pergetőtáska. Tudom, hogy nem olyan kötelező felszerelés, melyet egy sima mezei hátizsák ne pótolhatna, sőt máskor sokkal hasznosabb egy mindössze pár műcsalit befogadó övtáska, de a már bizonyított, és a még bizonyításra váró wobblereim száma olyan nagyra nőtt, hogy szükségét éreztem egy megfelelő méretű pergetőtáska beszerzésének.

Az elmúlt napok esőzéseinek hála valóban teljesen egyedül kezdhettem el dobálni a legjobbnak vélt helyről, a holtág közepébe benyúló félszigetről. Az első kapást elég hamar, harmadik dobásra, szinte a lábam alatt kaptam, a lassan vontatott twisteremre. A siheder csukát a gyors horogszabadítás után óvatosan visszatessékeltem a vízbe. A következő kapás sem váratott sokáig magára, az ellenkező irányba dobott twisterre érkezett. Bevontatás közben körülbelül félúton egy finom elnehezedésszerű kapásra vághattam be. Bevágás után rögtön éreztem, hogy jobb csuka – ami itt kilós példányt jelent – van a horgon. A harcos példány nem lehetett fotózkodós kedvében, mert túl hamar sikerült megszabadulnia az egyágú jighorogtól, egy szemet gyönyörködtető fejrázással. Nem bántam túlságosan a dolgot. Tudtam, ha ilyen jól kapnak a csukák, akkor még bőven lesz mit fotóznom.

A hal elvesztése után egy rövidebb kapásszünet következett, ezért feltettem egy élénkebb, sárga színű twistert, hátha arra bátrabban esznek. Egy héttel korábban is erre a csalira kaptam a legtöbb akciót. A váltás kimondottan jól sikerült, mert első dobásra sikerült becsapnom egy újabb foltos ragadozót.

A következő fél órát az előbbi két csalival dobáltam végig, jó pár csuka bánatára. A félszigetről legyezőszerűen hatalmas területet tudtam átvizsgálni. Ha egyik irányból sikerült becsapnom egy csukát, akkor csak átléptem a kis félsziget másik oldalára és az ellenkező irányba kezdtem dobálni. Nagyon élveztem a horgászatot, de ekkor megérkezett egy horgász kolléga, aki a közvetlen mellettem lévő helyre telepedett le, két úszós csukázó felszerelés társaságában. A kubik összes helye szabad volt, de ő mégis a mellettem (kevesebb mint) 5 méterre lévőt választotta. Ha úszóval csukáztam volna nem bánom a dolgot, de így kicsit bosszantott a dolog, mert eléggé beszűkült a pergethető vízfelület. Jobban belegondolva talán csak a kifogott csukák miatt hagytam annyiban a dolgot.

A csukákat annál inkább zavarhatta az új helyzet. A horogra húzott gumikon kívül már két csábító kis kárász is át akarta őket verni. Szegény kárászok nem tudtak túl sokáig bóklászni a bóbitás úszókkal megjelölt útvonalukon, mert előbb-utóbb összetalálkoztak egy éhes csukával, és az éles fogak elől nem volt menekvés.

Én meg az előző fél órával ellentétben rendületlenül cserélgethettem a csalikat, de egyik sem akart halat adni. Igaz, egy 7 centis természetes színű wobblerrel sikerült egy-két rávágást kicsikarnom, de hal nem lett egyik akcióból sem. Kicsit arrébb gyalogoltam, és újra a két nyerő twistert kezdtem el erőltetni.

Sajnos egyre több lett a rontott kapás, vagy az akasztást követő lemaradás. Nemcsak azt vettem észre, hogy egyre finnyásabban kapnak a csukák, de két akció között is egyre többet kellett várni. Sőt. Fél tíz után kezdtem úgy érezni  valamit rosszul csinálok. Mentem körbe a kubik körül, cserélgettem a csalikat, de egyetlen ütéssel sem jelezték a reggel még oly aktív csukák, hogy még mindig a vízben vannak. Másfél óra eredménytelen dobálás után végre sikerült becsapnom egy kisebb példányt. Nem vesződtem a fotózással, a víz szélében kifordítottam belőle az egyágú horgot.

Az első 2 órában fogott 12 csuka, majd az azt követő kapástalanság elég bizonyítéknak tűnhet a gondolatmenetem bizonyítására, de egy próba nem próba, ezért, és persze újabb élmények reményében 3 nap múlva újra a kubik partján álltam.

Jóval az ébresztőóra megszólalása előtt ébredtem fel. A korai kelésnek hála fél órával hamarabb sikerült kiérnem, mint legutóbb, szerencsére, mert 20 percen belül már a második csukát fotózhattam, egy közel 50 centis példányt. Kicsit furán akadt meg, így szegénynek – bár harciasan küzdött – esélye se volt a szabadulásra. Óvatos horogszabadítás után ő is sértetlenül került vissza éltető elemébe.

Ez a két csuka elgondolkoztatott. Pár napja is eredményesek voltak az első dobások. Talán, ha akkor is korábban kelek, talán abban a plusz fél órában, talán …. . Gyorsan feleszméltem., utólag felesleges okoskodnom, ráadásul bőven reményeim felettire sikerült az a horgászat. Elvetettem hát álmodozó gondolataim és inkább a pergetésre koncentráltam, hiába. Fél óra kapástalanság után vehettem elő wobbleres dobozomat, és elkezdtem próbálgatni saját wobblereimet. Úgy tűnt eddig sem a csaliválasztásban volt a hiba, mivel rávágásig ezekkel a csalikkal se jutottam. 4-5 wobblert próbálhattam ki, amikor feltettem egyik kedvenc csukázó wobblerem, ekkor körülbelül 8 óra lehetett. Pár dobáson belül meg is fogtam aznapi utolsó csukámat. Nem volt kapitális példány, de egy saját készítésű csalival fogott ragadozó mindig hatványozott öröm számomra.

Reménykedtem, hogy még beindulnak a kapások, ezért egy órát még dobáltam, sajnos eredménytelenül. Bánatomra most hamarabb érkezett el a kapástalan időszak, de mégse zavart, mert e két kora reggeli pergetés, így is minden várakozásomat felülmúlta. Utólag végképp ezt gondolom, ugyanis mire újra lejuthattam volna egy jót pergetni, a Tisza megmakacsolta magát, és hatalmas téli árhullámmal vette védelmet nyújtó hullámai alá a megmaradt csukákat.”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s