Sügérmese a Molnár-sziget mellől

Mostanában túl sokat elmélkedek hova kéne menni? A válasz könnyű, horgászni, csak olyan furcsa a tél, ma például inkább ősz. Harmadik RSD “túrám” se illik a télbe, tavaly szeptemberben történt, ebben a nagy őszi hangulatban ma mégis ráakadtam és olvasás közben elfogott a nosztalgia. Próbáltam visszaolvasni másik két RSD-s kalandomat is, de csak az elsőre bukkantam rá. A második peca digitális nyoma valahogy nem akart előkerülni…

Eltűnt, mintha csak egy álom lett volna, vagy inkább egy azt megelőző mese. Egy október végi, esős homályba vesző hajnalon kezdő, őszi mese. A helyszín se egyértelmű, az RSD vizei, a Duna-Tisza csatorna, majd a Molnár-sziget mellékága. De miért pont ezek? Biztos vagyok benne, hogy hatalmas ragadozókkal teli terveimben nem e vizek szerepeltek. Vagy az október végén általában étvágyuknál lévő csukákat kerestem volna arrafelé? Nem emlékszem. Talán mégse mese volt, csak egy álom… Szerény álom, egy hídról, egy régi kedves horgászbotomról és néhány kedvesen apró ragadozóról. Na meg az ősszel hulló falevelekről:

“Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
– Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
– Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok – gondolta –  úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
– Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
– Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
– Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
– Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.”  /Zelk Zoltán: Őszi mese/

Végszóként a válasz. Vízhez, a halakhoz, bárhova!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s