Horgászat Görögországban – III. rész: Street fishing

Pecamentes napok, hetek. Még el sem kezdődött a tél, máris elkezdtem visszanézni a nyári képeimet…

Korábban említettem, hogy Corfun elég sok tengerbe ömlő kisebb-nagyobb folyóval és csatornával találkoztunk kirándulásaink során. Az utolsó nap épp egy addig még be nem járt útvonalon sétálgattunk, amikor megtaláltuk ezt a sekély csatornaágat. A kisebb pérek rajokba verődve úszkáltak benne. Az ultra mobil zsebpecám természetesen nem volt nálam, hisz az utolsó napra pecázás már egyáltalán nem volt betervezve. Az igazat megvallva amúgy sem hoztak lázba a pérek, inkább a csatornát fotózgattam. A sokadik kép után jutott csak eszembe, hogy a hátizsákom aljában ott rejtőzhet a csalinak használt pékáru maradéka. Egy kis hídon álltunk éppen, így jól láttam a halakat, és valószínűleg ők is engem, mikor eléjük dobtam a maradék kenyérhéjat. Gondolkodás nélkül rávetették magukat. Na nekem sem kellett több, rögtön elkezdtem tervezni az utolsó villám horgásztúrát. Gyorsan vettünk egy friss óriászsömlét, visszamentünk a hotelba és előkotortam a már becsomagolt bőröndöm aljából a mini-sárgavégű horgászbotomat.

Alig egy óra múlva újra a hídon álltunk, de ekkor már pecabottal a kezemben. Egy kisebb kenyérhéjat dobtam a halak közé. Látszólag nem féltek tőlem, mert másodperceken belül a környék összes hala körülötte küzdött,  egymás hátán csúszva, fröcskölve próbáltak legalább egy kis kenyérdarabhoz jutni. A következő héjdarab, 2 apró kenyérgalacsinnal felcsalizott horoggal együtt repült közéjük. Még be sem esett a csali a vízbe én már lelki szemeim előtt láttam a csalira rontó halak százait. Arra viszont nem gondoltam, hogy az eddig félénknek egyáltalán nem tűnő halak, a lendülő horgászbot és a vízbe csapódó damil hatására (látványára?) irtózatos menekülésbe fognak. Ha magában egy kenyérhéjat dobtam eléjük, akkor továbbra is bőszen lakmároztak a hirtelen jött elemózsiából, de amint a közelükben landoltak az egyébként fluorokarbon damilra kötött horgaim, egy-két finnyás kóstolgatás után távolabb úsztak. Egyetlen taktika működött csak. A bedobás után meg kellett várni, míg megszokják a damilomat és akkor elemelni a csaligalacsinokat a fenékről teljesen a felszínig. Még így is csak maximum egyetlen példányt tudtam egy rajból becsapni, vagy legtöbbször egyet se. Még szerencse, hogy jó sok rajjal találkoztam… 🙂

A fenti kaland egy dologra döbbentett rá. Ha távoli vizek partján kirándulunk, nem szabad megfeledkezni a legkisebb csatornáról sem, még akkor se, ha egy köpésnyire ott van a sokkal bizalomgerjesztőbb folyó vagy épp a még nagyobb fogásokkal kecsegtető csodaszép tenger.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s