Adriai tintahalhorgászat magyarosan

A tintahalhorgászat fő napszaka az éjszaka, de a magyar pecások ezt véletlenül se vegyék axiómának…

Az biztosan nem véletlen, hogy a puhatestűre készített csalik, főként lassan süllyedő wobblerek 99%-a egy foszforeszkáló, szövetszerű anyaggal van beborítva.

Ez két célt szolgál, egyrészt lámpával megvilágítva néhány bevontatásig fényt bocsát ki magából, másrészt a vízben életszerűbb tapintást ad a csalinak, és biztosabb fogást biztosít a kiszemelt fejlábú nyolc rövidebb nyúlványának és két hosszabb fogókarjának. A csali végébe egymás mögé forrasztott tűsorok is pont ezt a célt szolgálják, normál horoggal ugyanis megfogni majdhogynem, vízből felemelni pedig teljességgel lehetetlen.

Ez rögtön az első találkozásunkkor bebizonyosodott. A nyaralásunk második napján épp az egyik kikötőben bámultam a vízfenék közelében kergetőző mini sárga csíkos bopszokat, amikor megmozdult egy kő. Az addig láthatatlan ragadozó nagyon lassú tempóban kezdett el a halak irányába lebegni. Pecabot nem volt nálam, de a táskámban volt egy tekercs 18-as zsineg, meg egy pilker. Gyorsan felkötöttem az ezüst balincsalit és a csápos kavics elé ejtettem. Persze nem gondoltam, hogy délben a tűző napon bármit is elérek, a tintahal elzavarásán kívül, de az apró ragadozó éhes lehetett, mert süllyedés közben rámart a csalira. Oldalról kapta el és csápjaival úgy körülölelte, hogy a csali nem is látszódott ki. Pár métert tudtam rajta emelni, mire rájött a turpisságra és elengedte a csalit. A hármashorog még egy fél métert tartotta, de a valóban puha testéből könnyedén kiszakadt. Az akció egyébként nem okozott különösebb riadalmat a kis tintahalban, mert visszaállt eredeti búvóhelyére. Próbáltam még pár ejtegetést, de pár kíváncsi közeledésen kívül más akciót már nem tudtam kiharcolni a csápos kis fickótól.

A következő tintahalat még aznap snorkelezés közben láttam meg. Ha nem riadt volna meg a búvárkodás közben magammal cipelt fél méteres bottól, akkor tuti nem vettem volna észre. Pont úgy, mint azt a több tucat példányt sem, amit később arról a területről fogtam, ahol közben órákat töltöttem a vízben.

A tintahalhorgászatra sajnos csak az utolsó előtti napon jutott sor, pontosabban csak aznap szántam el magam egy speckó csali beszerzésére. A 15 kunás befektetés nem tűnt túl nagy áldozatnak a tetszetős küllemű Zebco csaliért és a remélt különleges fogásokért. Úgy gondolom, hogy a nappali pecánál a kishalakhoz hasonló kékes-zöldes csali a legjobb, de mivel mást nem próbáltam, ezért erre nem vennék mérget. Főleg az agresszív, látszólag semmitől sem félő tintahalakból kindulva.

A csali vezetését egyébként a legtöbb csomagoláson feltüntetik, gondolva a turistákra, kezdő tintahalazókra. Az alábbi kép is ezt mutatja be, pár trükköt azonban elfelejtettek ráírni, de ezt majd később. 🙂

A tervem az volt, hogy a látszólag nappal is partközelben (1-4 méteres vízben) tartózkodó tintahalakra az utolsó előtti strandolós nap déltől és ha nem sikerül akkor a nagykönyvben is megírt éjszaka fogok pecázni. (Éjszaka egyébként nagyon sokan dobáltak rájuk, de a vödrökbe gyűjtött halakon kívül, egy-két fogást láttam csak).

Leértünk a strandra, és elkezdtem a búvár-pecámat, amikor is első beúszásra rátámadt a dropshot ólmomra egy tintahal. Annyira meglepett a dolog, hogy  dobogó szívvel hatalmas sprinttel úsztam a partra, raktam össze pacabotom és vágtattam vissza a derékig érő vízbe. Innen érzésre megdobtam a támadás vélt helyét, leengedtem a csalit a fenékre, majd emeltem rajta egyet, leengedtem, majd megint emeltem volna rajta egyet, de olyan nyúlós ellenállásba ütköztem, amilyet egy kisebb vízbe dobott neylonszatyor szokott okozni. Elsőre egy hínárfélére gyanakordtam, amit a twisterekkel is állandóan begyűjtöttem, szóval nagy volt ám a csodálkozás, amikor egy vizet prüszkölő soklábú élőlény bukkant a felszínre, első közönséges tintahalam (Sepia officinalis) képében.

Innentől nem volt megállás. Dobáltam negyed órákat, fogtam pár tintahalat, ami abból állt, hogy 5-ből 1-et tudtam partra vonszolni. Igazából a partig a többi is fogta a csalit, de a sekély vízben a legtöbb lerúgta magát a horogról. Próbáltam kiemelni őket, de úgy még rosszabb volt az arány (a “ragadós” tűhorgos csali ellenére).

Viszont a leakadó halak viselkedéséből tanultam meg a legtöbbet, így utólag még örülök is nekik. A leakadó tintahal, pont úgy ott marad a helyén, mint nálunk a csuka az elvétett rávágás után. Ezután még körülbelül 5-10-szer támad rá a csalira, mire megunja és fekete tintát fújva inkább visszaúszik a mélybe.

Egyébként a partra került tintahal nem tud magából csak levegőt fújni, de visszaengedéskor amint eléri a sekély vizet képes méterekre ellőni a sűrű fekete váladékát. Az első példány például csak pár centit tévedett, már ha a fejemet célozta… 🙂

Na, de visszatérve a leakadó tintahalak újra megfogásakor azt vettem észre, hogy a fejlábú színváltós (ja ezt el is felejtettem írni, brutál gyorsan fakulnak, vagy sötétednek hozzá a mederfenékhez vagy a parti kövekhez) ragadozók oldalról támadnak a csalira, és olyan szorosan fogják, hogy a tűs-horog a testükön kívül marad. Viszont, ha hirtelen rántásokkal vezettem a csalit, akkor a felrántáskor kicsit hátrébb rebbentek, majd a fenékre hulló és ott fejen álló, mozdulatlan csalira vetették magukat. Ekkor a felfelé álló tüskék is a csápok közé kerültek. Miután a part szélében a lában előtt 1-2 méterre kikísérleteztem a legjobb csalivezetést a nyílt víz felől is több halat tudtam partra vezetni, 5 tintahalból, mondjuk 2-3-at. 🙂

Ott a kavics, hol a kavics?

Annyira jól sikerült a peca, hogy közben egyrészt megégtem, másrészt úgy elfáradtam, hogy éjszaka már semmi kedvem nem volt pecabotot ragadni. Életem első, a déltől-késő délutánig tartó strandolás alatt lezavart nappali tintahalhorgászata viszont olyan élményt nyújtott amit sosem fogok elfelejteni. Biztos vagyok benne, hogy éjszaka is jó lehet ezekre a halakra horgászni, de egyrészt mivel fárasztásról nem beszélhetünk és a kapást sem láthatjuk, szerintem összehasonlíthatatlan a nappali tintahalhorgászattal. Ha tehetitek, próbáljátok ki, megéri!!!!

Ja és nem ettem meg egyet se, bár nem rajtam múlt. Imádom a húsát… 🙂

Nem guszta a fehér hasa? Kár, hogy le lettem tiltva róla, különben itt most egy sült tintahalkarikás gasztro-fotó állna 🙂

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s