Balaton, Pünkösd, Steve

Vasárnap este van, inkább már éjjel. A romantikus séta, a villámpeca, a velős piritós, a muskotály, a szürkebarát, a több órányi autókázás, de leginkább a kánikula és a strandolás teljesen kivették az erőmet. Elterülve fekszek a tetőtéri apartman összetolt ágyai egyikén és próbálok nem legurulni róla, ezt leszámítva az utolsó pillanatban foglalt szállás kifogástalan és szinte ingyen van. Ja nem, még egy dolgot, a tetőtérben rekedt elviselhetetlen meleget.

Már majdnem éjfél van, mikor idegesen nézek az órára. Egyébként iszonyatosan jó alvó vagyok, nem is értem, miért nem tudok aludni, pont most nem, mikor alig 3 órám lenne rá. Na mindegy, nem akarom sajnáltatni magam, de pontban 1:36-kor „fitten” és „üdén” kapcsolom le az emberi időnek továbbra sem nevezhető, 1:50-re beállított ébresztőmet, megmentve a vendégház többi lakóját a korai riadótól. Pont úgy érzem magamat, mint tegnap a hatlépcsősben, két gyorsan egymás után legurított nagyfröccs után.  Csörömpölve próbálom eltalálni a kulcscsomónak nevezett ördöglakatként működő szerkezeten csüngő kulcsok,  éppen zárba illő példányát, mind a három akadályként tornyosuló ajtónál, majd rutinvizsgának is beillő, ötszöri oda-vissza tolatgatás után végre elindulok.

Utam a Steve által sokat emlegetett vadak lakta vidéken visz keresztül. (A vadak lakta vidékről egyébként eszembe jut egy nemrég talált kép, egy feladvány: Mit ábrázol a bejegyzés utolsó képe? A helyes megfejtő kap egy általam önkényesen kijelölt boblert J ) A vadakkal való találkozásomat két görény csatája nyitotta, és egy rókakölyök játékos ugrándozása után látott drabális őz zárta. Észre sem vettem és máris 2:11-et ütött az óra, legalábbis a telefonom szerint ekkor hívtam fel Stevet, pár perc múlva pedig már a vad vidék tetejéről a Balatonig futó ösvényen ereszkedtünk alá kék szamaram hátán.

A következő pillanatban a tengerparti sétányon állunk, fülelünk, várunk a kishalak csobogása között fel-fel loccsanó rablásokra, de úgy néz ki hiába. Egy-két kacsa pocskol ugyan, sőt még süldő süllők hajtását is felfedezni véljük, az igazi tűzijáték azonban elmarad. Át is ballagunk a kettes számú helyszínre. A víz alatti élet itt már sokkal nyüzsgőbbnek tűnik, locsog a küsz, járja nászát a dévér . Éjjel még nem láttam dévérkeszeget ívni, de csodálkozásom rögvest szertefoszlik, amint az első dobások egyikére a wobblert követő árny ritmust vált és visszarántja a mélybe a felszínre igyekvő wobbleremet. Hát persze, a vérdévérek éjszaka ívnak.

Vérmes ragadozó keszegem még a vízbe is beránt, bal bokáig merülők a hűsítő habok közé. Majd a parti kövezést is átrendezteti velem, végül szeretett Nikonom kap egy pofont az egyik sziklától. Isteni csoda, hogy semmilyen áldozatot sem követel szerencsétlenkedésem.

Míg csalis dobozom záró pöckének csattogtatásával próbálom még messzebb zavarni a vérdévéreket, Steve felől is locsogást hallok. Egy süllő ifjoncot vágott szájba, egy annyira apró jószágot, hogy még fotót sem mert róla csinálni, velem ellentétben, aki hatalmas vigyorral fotózza a kalóznak keresztelt „nappali színben” pompázó, éjszaka is eredményes, tehát ultrauniverzális csalimmal becsapott ebfogú mini-sárkányt.

Az éjjel itt nem érhet véget – gondolhatta Steve, amikor felfűzte nimfáját egy köves bánatára. A wobbleremet eleinte még ki-kikövető vérdévérek eltűnése után én is módszert váltok. Új csalim, egy nimfa felcsatolását, a még mindig sötét lepelbe burkolózó Balaton, megint csak fegyverkezési versenynek nézi és újra megvillantja egy fényesre csiszolt kardját. Ekkor megszületik előző bejegyzésem címe, mert a kard most is egy szemet gyönyörködtető Garda képében jelenik meg, annak a halénak, ami tömeges elhullásával az emlegetett halszagot és rendkívül szomorú látványt okozza. Ami fogást illeti, kicsattanó egészségnek örvendő példányt ragadok nyakon, Steve kicsit sárgul is miatta. 😛

Vidámabb vizekre evezek és nyakon csípek egy kövest is.

És itt jönne az a fejezet, amikor egyik balint fogjuk a másik után, de gyorsan rádöbbenünk, hogy Őn komáink makacs módon, néhány kivételtől eltekintve ma kihagyják a reggelit.

Fotózom a napfelkeltét, bóklászok a mólón, keresem a halakat, mire végül a kalózra kapok egy brutális fékhúzós kapást. A valószínűleg szebbecske balin sajnos nem akad, nem úgy mint Steve következő hala. A „Megvan, popperre!” kiabálás irányába szaladok nyakamba kapott Nikonommal. Belenézek a keresőbe és csodát látok, Szent István (St. Steve) glóriával a feje felett, hajlongó horgászbottal a kezében jelenik meg előttem.

Próbálom több szögből megörökíteni a fényáradattal jelentkező csodát.

Végül eloszlik a jelenés és újra fotózhatom Steve remek fárasztását:

Stevet, ahogy a halat nézi. (Csak a pulcsit figyeld!)

A balin brutális erejétől bólogató horgászbotot.

A kiemelést.

Az akadást.

Folyt. köv…

5 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s