2011 november – I. rész

A legzordabb téli éjszakákat meghazudtoló fagyot hozott a hosszú, ünnepi hétvége. És hófúvást és közlekedési káoszt és áramszünetet és ki tudja még mit. Panaszkodni azonban nincs okom, mert a tavaszinak jóindulattal, még a szombati napsütéses délután ellenére sem nevezhető időjárásban nekem sikerült egy jólesően fárasztó, felfedező kirándulást összehoznom. Sajnos a metsző szélben egy magányos hattyún, néhány apró bodorkákból álló halrajon és számtalan fészekrakásra készülő vagy fészkét őrző tőkés récén kívül csak három, hozzám hasonlóan elvetemült horgásszal találkoztam, étvágyánál lévő hallal nem. Bár halszagú élményekre vágytam, aznap be kellett érnem az archív fotómappáimban őrzött emlékek esti felelevenítésével.

Sokan mondják, hogy azért nem készítenek fényképeket horgászat közben, mert akkor értékes időt, energiát pazarolnak el, meg amúgy is a fontos dolgokra mindig emlékezni fognak. Az emberi elme, a fizika, a biológia korlátait azonban ők sem léphetik át. Ami elmúlik, azt nem tudják majdan újraélni, amit egyszer elfelejtenek, azt segítség nélkül soha nem fogják tudni újra felidézni. Vagy az emberi elme már régen áttörte ezt a korlátot, amikor belátta annak létezését és megalkotta a fotográfiát … ?
Ráfoghatnám, hogy a fogászatról hazatérve, a szervezetemben lévő fájdalomcsillapító jótékony hatása miatt találtam ki a fentieket, de nem kaptam érzéstelenítő injekciót, egyszerűen csak összeállt a kép.
Eddig fel sem tűnt vagy egyszerűen csak elfelejtettem, hogy 2011 novemberében mennyi élménnyel gazdagodtam. Az eddigi legsikeresebb évadomhoz egyik kiemelkedő fogását sem adta e hónap, nem jutottam el egzotikus, de még ismeretlen helyekre sem, mégis mind a 7 alkalommal, mikor vízpartra jutottam, kaptam valami ajándékot. Egy-egy szép emléket, melyeket most, képeim segítségével szeretnék feleleveníteni, szeretném memóriám halványodó mélységéből a felszín közelébe húzni… vagy kérhettem volna inkább egy injekciót? Aki szerint igen, az ne olvassa tovább e sorokat, a Többieknek (mind a 3 rendszeres blogolvasómnak 🙂 ) szíves figyelmébe ajánlom első kalandomat, számukra hasonló élmények mihamarabbi átélését kívánva.
„Köd előttem, köd utánam” szól a híres Kosztolányi vers címe, érdemes elolvasni. Egy biztos, nincs valódi novemberi hajnal köd nélkül. Sajnos ez alkalommal nem sikerült jó ködös vagy egyedi képet lőnöm, de majd idén, az új masinámmal bepótolom.

A Tisza bal partján, az árvízvédelmi töltés tetején falja a kilométereket citromsárga, igazán kemény terepre átalakított, húgomtól „örökölt” női kerékpárom. A hűsítően párás levegő fogja torkom, mégis izzadok… 

Kísértetiesen ködös a táj.

Az erősen leapadt csatorna vize mélyen hallgat, ügyesen rejtve kincset érő lakóit.


Fel, s alá bóklászok a parton, amikor erősítés érkezik.


A töltésen átbukó első napsugarak a fény befogadására tökéletesen alkalmas csukaszemek előtt rögvest felfedik twisterem csábítóan hullámzó mozgását. Az úszóit izgatottam remegtető, támadásra készülő ragadozó rövid hezitálását kihasználva egy bátor huszár ejti rabul csalimat. Őőő, vagyis esik áldozatul szemfényvesztő trükkömnek. A kis sügér megérdemli a szabadságot, ennek ellenére féltve engedem vissza a tigrisek közé.


Az ideges úszóremegtetésből muszáj kigyógyítanom előbb kiszemelt csukámat.


Rövid időn belül testvérével is összebarátkozok, majd belefutok egy újabb csíkos vitézbe.


A következő dobásra már sügérgyilkos, ujjbegynyi twister pottyan a vízbe. Alig húzok egy métert az apró csalin, amikor a sekély, kifosztott csatorna úgy dönt, átadja aznapi ajándékát, a „pocsolya” uralkodóját.


A bölcs ragadozó, mert biztosan az volt, ha eddig túlélte leleményes, haléhségtől hajtott horgásztársaim praktikáit, büszkén úszik vissza a trónját védő bokor alá. Az apró twister diadalmasan és megviselve kerül vissza dobozába.


A sormintába illő következő sügérre se kell sokat várnom.

Úgy tűnik a kis csatorna lakóinak elege lett a zaklatásból, a terepre visszaszáll a hajnali csend. Továbbállok a Körös folyóvízi krokodiljainak nyomát keresve.

4 felelőtlen egyed nyomára bukkanok, de csak egyiküknek sikerül elvétenie a twister farkának leharapását. Ő derékon ragadja el a csalit, ezért egy rövid gyorstalpaló után engedem csak vissza. A 3 megcsonkított csalit pedig táskámban helyezem végső nyugalomba.

Komolyan veszi a nap a dolgát, a réteges öltözék legalsó darabján egy kisebb izzadságfolt kezd kialakulni. A halak sem esznek, én egyre jobban ennék már, nincs mese, elindulok haza. Félúton, a ritka szép késő őszi napsütés mégis elcsábít egy rövid, negyed órás látogatásra. Egy útbaeső, majdnem kiszáradt kubik árnyékos oldalára érkezek.


A sekély vízben pontosan 0 esélyt látok a halfogásra, amikor a kis sziget mellett rablásra leszek figyelmes, a távolság miatt kénytelen vagyok felcsatolni az egyetlen, kizárólag a szerencsének köszönhetően nálam lévő „balinos” támolygó villantómat.

A villantó szinte minden dobásra feneket fog, ezért lecserélem egy felszíni wobbleremre, erre mintha a sötét oldal kísértene, beleakadok egy szép kárászba.

2011. november 1.

Vége.

4 hozzászólás

  1. Én lennék a háromból az egyik? 🙂
    Nekem is fontosak a fényképek. Böngészésük közben szép emlékek elevenednek meg az ember előtt!

    Más:
    Mitől függ, hogy miként teszed fel a twistert? Látom nálad egy irányba görbül a twisterfarok a horoggal, én általában fordítva szoktam.

    • Na jó a 3 lehet, hogy egy kis túlzás volt 🙂
      Mitől függ? Megszokástól. Továbbá így jobban tetszik és azt feltételezem így könnyebben mozog amikor elemelem a fenékről. Amúgy szerintem fordítva is ugyan ilyen jó 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s