Körforgás

Van egy csali, a körforgó. Állítólag a gyengék fegyvere…

Az egyszerűbben használható eszközök kezelőit vajon ildomos-e a gyenge képességűnek titulálni? Nem ebbe az irányba halad az egész társadalom, a technikai fejlődés nem az emberi kényelmet szolgálja? A körforgó megalkotóját vajon nem ugyanez a hajtóerő késztette-e arra, hogy egy félresikerült támolygó őrült pörgését tovább gondolva megalkossa a gyengék fegyverét? …

Töredelmesen bevallom, nagyon ritkán használok körforgót. Folyóvízen nem teszem fel, mert ott főleg saját wobblereimmel horgászok, a sekély, akadós holtágakban pedig azért nem, mert drága. De az a néhány alkalom, amikor a csukák nem hajlandók más csalit felvenni, az bőven elegendő, hogy minden pergető helyet adjon dobozában eme remek csaliknak is.

Az előbbi néhány gondolat régi írásaim, képeim rendszerezése közben jutott eszembe…

[…] Van egy kis öbölszerű része a kubiknak, ahol sok szép sügeret fogtam már apró, piros twisterekkel. Úgy döntöttem először belőlük próbálok becsapni egy-két példányt. Volt is néhány sügér-rablás, de kapásig nem jutottam. Feltettem egy 1-es piros Mepps körforgót, hátha ez kell a kis csíkos vitézeknek. A kis piros körforgóra azonban nem egy sügér, hanem egy 30 centis csuka csábult el. Óvatosan megszabadítottam a horogtól, lefotóztam, mert az első halat – legyen az bármekkora – ez mindig megilleti, majd visszatettem a vízbe.

„Ha a csuka eszik, akkor csukázok.” – gondoltam, és felkötöttem egy drótelőkét a 20-as damilom végére, és feltettem kedvenc támolygómat. Vontattam folyamatosan, emelgettem, süllyesztgettem, meg-megállítva rángattam magam felé, de most egyik bevontatási módot sem értékelték a csukák. Gondoltam felteszek egy nagy, 4-es tricolor körforgót, hátha az intenzív rezgésre jobban reagálnak. A harmadik dobásomra volt is egy ütésem, amit rövid időn belül további kettő követett, de egyik kapásra sem akadt meg a rabló. A következő bevontatásokat szándékosan a lehető leglassabb tempóban végeztem, magasra emelt botspiccel, hogy a lassú tempónál se szedjen fel levelet a fenékről a hármashorog. Az egyik ilyen bevontatás közben éppen a kubik túloldalán a bozótosban mászkáló embereket figyeltem, amikor erőteljes kapást kaptam. Éreztem, hogy az itt megszokott átlagos, éppen méretes csukáknál jobb hal akadt a horgomra. A 2,10-es pergető botomon erőteljesen védekezett a másfeles körüli csukám, elő is vettem a fényképezőgépemet, hogy még a vízben lefotózhassam. Éppen az objektív felé siklattam a csukát, amikor az megrázta a fejét. Az őt rabságban tartó műcsalitól Houdini módjára megszabadulva tűnt el a mélyben. Kicsit sajnáltam, hogy nem tudtam lefotózni a szép halat, de úgyis visszaengedtem volna. A háromszínű körforgóra nem jött több kapás, ezért egy bronz levelű testvérét küldtem harcba. Erre a csalira is több rávágást kaptam, és csak egyetlen halat tudtam megakasztani, de a méretet alulról közelítő hal nem okozott nagy felfordulást.

A fogás után újra jöttek a megfoghatatlan kapások, ezért egy 3-as méretű, ezüst körforgót csatoltam a kapocsba, hátha a kisebb csalit is vonzónak találják a halak. A váltás újra sikeres volt, hiszen első dobásra megfogtam az előző csuka ikertestvérét. Elégedetten nyugtáztam a fogást, majd az órámra tekintettem, és milyen jól tettem, ugyanis egy családi ebédre kellett mennem, amiről nem akartam lekésni. 

Összecsomagoltam rövid pergető botomat, visszatettem helyükre a mai nap nyerő csalijait, és elbúcsúztam a kubiktól, nem is sejtve, hogy ezen a helyen sem pergetek idén többet. Egy hétre rá ugyanis általam sosem látott méretű, december közepi árhullám jött a Tiszán, aminek köszönhetően a kubik újra horgászhatatlanná vált.”

 

„[…] Egy szem csontit tűzők meg a fejénél, amitől még ebben a dermesztő hidegben is virgoncan rángatózik. Jónak tűnik az elképzelés, mert rögtön fogok vele egy kis bodorkát, de több kapás nem jelentkezik. Negyed óra is eltelik kapás nélkül, ráadásul az erősödő széltől már bedobni is alig tudok. Az egyik vödörben találok egy levél tűzőszúnyogot, ami szintén a múlt heti versenyről maradt. A kis, vörös lárvákra már bátrabban kapnak egy kicsit. Fogok végre egy formásabb, tenyeres példányt is.

A kapások között azonban egyre nagyobb szünetek vannak, sőt meg is szűnnek. Ekkor egy bodorka vetődik a víz fölé az őt üldöző ragadozó elől. Minden bizonnyal egy csuka jöhetett az etetésemre – gondolom – amikor megismétlődik az eset. A következő bedobásra vízközt érkezik meg egy jelentkező. A bevágásba azonban benne marad a könnyű spiccbot, majd emelésemre heves forgolódás, fejrázás a válasz. Kivételesen egy szép csukának támadt étvágya a két szál szúnyoglárvára. A küzdelem azonban nem tart sokáig, egy-két kört leír a kiló felettire saccolt csuka, majd hirtelen megkönnyebbül a szerelék. Elharapta! Nincs szükségem több biztatásra, hogy elővegyem a pergetőbotomat. Csak egy probléma van ezzel a tervvel, de az hatalmas, ugyanis nem hoztam magammal egyetlen műcsalit sem. Átnézem a botzsák összes zsebét, a vödröket, szerelékes táskát. Sehol semmi. Azaz, hogy mégis. Zsebkendőért nyúlok a kabátom zsebébe, amikor megszúrja valami a kezem. Egy kis aranyszínű körforgó hármashorga a tettes.

Az örömöm nem határtalan, mivel ezzel – a szerintem elátkozott – körforgóval még egyetlen egy darab halat sem tudtam fogni, pedig nagyon sokszor adtam neki esélyt a bizonyításra. Egy rövid dróterőkét kötök a 20-as damilom végébe, majd a karabinerbe beakasztom a villantót, és már dobom is az elsőt. Jól megdobálom az etetés környékét, de még rávágásig sem jutok. Attól nem félek, hogy elzavarom az etetésről a keszegeket, hiszen a széltől már úgyse tudnék rájuk rendesen horgászni.

Elballagok a kubik legtávolabbi, legkevesebbet horgászott végére, hátha ott több sikerrel járok. Már fél órája dobálok az egy szem villantómmal, amikor végre egy „megtolós” kapásnak vághatok be. A tettes egy igencsak szerény méretekkel rendelkező csukácska. Szinte el sem hiszem: Halat adott a kis, aranyszínű csali!

A nem várt fogás további fél óra pergetésre serkent, de mivel több jelentkező nem akad, úgy döntök befejezem a horgászatot. Még csinálok pár fényképet a halakról és a vízről, és elkezdem összerámolni a felszerelésemet. Pakolás közben kisüt a nap, elcsendesedik a szél, megnyugszik a természet. Így van ez minden horgászat végén, de nem zavar,mert tudom ez így van rendjén, hisz a nyugalmat eddig is csak egyvalaki törte meg, Én”

Végül, hogy halas képekben se legyen hiány, íme néhány mohó apróság…

Egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s