Naptár módszer! :)

A természetnek megvan a rendje, mondhatnánk menetrendje. Az ívó csukákat leváltják az ívó süllők és balinok, őket pedig a harcsák. A tilalmi idők is többé kevésbé ehhez igazodnak, így mi horgászok is ezt a menetrendet próbáljuk betartani. 2011 tavaszának rendkívül eredményes csukázásai után, a balin tilalom lejártával én is a balinok nyomába eredtem.

Természetesen a csukákhoz se maradtam hűtlen. Amíg a holtágat napról-napra jobban ellepő sulyom engedte, megpróbáltam harapós kedvenceimet is becsapni.

A csukapergetéseket egy-két kísérleti jellegű sügerezés tette változatossá. Ahol eddig csukázás közben szinte egyáltalán nem sikerült sügeret fogni, ott most a célzott UL pergetés nagyszerű szórakozásnak bizonyult. Az apró twistereket és gumihalakat általában agresszíven támadó sügereket, ha nehezen is, de sikerült becsapni.

Az élménydús hétvégi pergetésekkel csak úgy repült az idő, újra elérkezett a balintilalom vége. Ebben az időszakban leginkább őket próbáltam üldözőbe venni. Az élő folyó más módszert, más csalit követelet, mint az ártéri pergetés. Természetesen a műcsaliválasztáson nem kellett sokat gondolkoznom. Mindössze az egyre szaporodó „handmade” wobblereim közül kellett kiválasztanom a legfogósabbakat. Sokféle wobblerrel sikerült halat fogni, de két apró példány kimagaslóan fogósnak bizonyult.

A legfogósabbal kezdeném, egy 3 centis ,duci, kékes festésű wobblerrel, mely majd minden alkalommal adott halat, főleg balint, de csukát és sügeret is.

A partszélén, ivadékra vadászó balinok egyszerűen nem tudtak ellenállni, a halk csobbanással beeső, majd sűrű veretéssel mellettük „menekülő” apró wobblernek. Legtöbbször már az első méteren megtámadták. Az óvatosabbak partig követték, majd kiemelés előtt vagy rávetették magukat, vagy a rávágás helyett a menekülést választották. Ritka izgalmas látvány volt a lábam előtt felvillanó balinok bukófordulója. A felszerelésem az első időszakban egy 1,80 méteres 0-10 grammos UL botból, és a hozzá illő 16-os damilból állt. Ezzel – a sügerező – felszerelésemmel egy fél kilós hal fárasztása is hatalmas élményt jelent, a kilós balinokat meg egytől-egyig nyélig görbülő, teljesen karikába hajlott bottal, hatalmas vigyorral az arcomon fáraszthattam ki.

A csukák persze balinozás közben is gondoskodtak róla, hogy ne felejtsem el őket. Többször még az idegeimet is próbára tették, amikor a vékony monofilon vezetett apró wobblert elorozták a balinok elől. Szerencsére egyik „pöttyös tigris”-nek sem sikerült magával ragadnia a lassan kabalává fejlődő csalimat.

A fogósság képzeletbeli dobogójának ezüstérmesét, barátaim fedezték fel, miközben én a kis kék csalival vágtam rendet a balinok között. Az apró csalik eredményességét látva ők is az apró wobblereim kipróbálása mellett döntöttek. Fogásaik után én is egyre gyakrabban csatoltam a karabínerbe az egyik ezüst színű műcsalimat. Sokszor, főleg szürkületben még a kis kék wobbleremnél is hatásosabb balincsalinak bizonyult. A szokásosnál gyengébb rezgéseket keltő wobbler érdekes módon a közepes vagy lassabb bevontatásnál muzsikált.

Aprópó szürkület. A folyamatosan apadó és ezzel együtt tisztuló vízben az eleinte még nappal is partközelben ólálkodó, és kapó balinok lakomája egyre későbbre tolódott.

A délutáni, apró wobbleres balinpergetések eredményessége egyik napról a másikra minimálisra csökkent. Már csak a siheder balinocskákat lehetett könnyen horogvégre csalni, a nagyobbak a tisztuló vízben egyre beljebb húzódtak. Az eredménytelenség próbálkozásokra sarkallt. A mélyebb rétegeket twisterrel átvizsgálva sikerült megtalálni a holtágban lakó csukák folyóvízi, szuper kondícióban lévő fajtársait. Még a kisebb példányok is rendkívüli harcos módjára kűzdöttek a közben igencsak felmelegedő folyóvízben.

A csukafogások közben továbbra is a balinok elleni stratégián törem a fejem. Közben egyik ismerősöm felől egyre több balinléggyel fogott őnről hallottam, ezért a közelgő tiszavirágzás miatt kötött kérészutánzataim mellé egy-két balinlegyet is elkészítettem. Nem szeretném részletezni a műveletet, de mindennemű légykötési alapismeret és segédeszköz nélkül elég sok időmbe telt még a kevésbé bonyolult legyek elkészítése is.

A következő problémát a balinólmos-legyes szerelék összeállítása jelentette. Ezt egy másik ismerősömtől korábban ellesett kötések alapján elég gyorsan sikerült megoldani a módszerhez ajánlott vastag, 0,40 mm-es monofil zsinórból, egy fehérre festett 25 grammos pilkerből és az előbb említett legyek egyikéből.

A tesztelés sem sokáig váratott magára. Délelőtt készített műlegyeim délután már V-alakban szántották a Tisza felszínét. 2,40 méteres botommal elég gyors tempó mellett tudtam csak a felszínen tartani az ólmot közel 1 méterrel megelőző legyemet. A korábban kapott tanácsok alapján húzott légyre 5. dobásra sikerült fognom egy apró, alig 25 centis balint. Amennyire kicsi volt ez hal, annyira kellett, hogy bízzak a módszer fogósságában.

Egyik barátommal voltam kint, aki közben tovább tesztelte a folyóvizi csukák harciasságát. A kövek között bukdácsoltatott twisterével több kapást is sikerült kicsikarnia.

A pilker hangos csobbanása miatt, ritka dobásokkal próbáltam becsapni a balinokat. Nem sokkal az apró balin megfogása után, egy hatalmas ráfordulásom volt, ugyancsak a felszínen húzott műlegyemre. Ez jót tett a lelkesedésemnek. Közben Janinak el kellett motoroznia a barátnője elé, és ahogy az lenni szokott, amint magamra maradtam rögtön 3. dobásra hatalmas felszíni kapásra vághattam be. Azaz vághattam volna be, mert a balin –hiszen az volt – rögtön nyélig görbítette a botot és meg meg sem állt a meder közepéig. Közben az orsó folyamatos sivítással adagolta a 20-as monofilt. A hal a folyó közepét elérve megállt a sodrásban, és lassú, nagy halhoz méltó, komótos rugásokkal sodródott az árral lefelé. A „távoli” fárasztás negyed óráig tartott. Amikor a partközelbe ért a hal, először nem akartam hinni a szememnek, sose láttam még ekkora balint élőben. Tudom, hogy nem döntöget rekordokat, de számomra hatalmasank tűnt, főleg abban a felfokozott állapotban. A kiemelés külön történetet megérne, de elég csak annyi, hogy combig a vízbe csúsztam, és még a csizmámat is csurog töltöttem vízzel. Gyorsan rájöttem, hogy egy ekkora balint nem lehet csak úgy tarkón ragadni, de én szeretem kézzel kivenni a megakasztott halat, sose viszek magammal merítőhálót. Lényeg a lényeg, izgalmas pillanatokat megélve végül egyedül is sikerült parta segítenem “bitang” balinomat.

Láss csodát, az ártéri erdőben ekkor állította le valaki a motorját. Jani volt az. Örültem neki, mert nem tudom, hogyan fotóztam volna le a gyönyörű halat egymagam.

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s